A maximalizmus a legnagyobb hazugság, amit elhittél az életedről: hogy ha elég keményen hajtasz, egyszer majd elég jó leszel. De nem leszel. Mert ez a hajszolás nem a fejlődésről szól – hanem a menekülésről. Önmagad elől.
A maximalizmus egy lassú, kegyetlen önsorsrontás. Egy állandó bizonyítási kényszer, ahol te vagy a bíró, a vádlott és a hóhér is egyszerre. A boldogság pedig közben észrevétlenül kicsúszik a kezedből.
Pedig az igazi boldogság nem akkor születik, amikor végre tökéletes lesz minden, hanem amikor már nem akarsz semmit bizonyítani. Amikor egyszerűen csak vagy.
Nem kell hozzá győzni. Nem kell hozzá teljesíteni. Elég, ha jelen vagy.
De te még mindig igazítod a függönyt a tizedik emeleten, mert valaki azt mondta, nem áll jól. Miközben az egész ház, amit építettél, már rég üresen kong. És talán épp ez az, amit sosem mondott el senki: hogy a boldogság nem a derékszögben van. Nem a geometriai pontosságban. Hanem a káoszban, az ösztönben, a hibában, az életben.
Nem az életed romlott el. Csak a függöny áll rosszul.
És most rajtad a sor, hogy eldöntsd: tovább díszletezel, vagy végre felmész a színpadra.