A 2020. szeptember 27-én megrendezett "A világba nézek én..." rendezvényünk megnyitója és első előadása.
Napjainkban az emberi szabadság megvalósítása olyan szintet ért el, ami az emberiség történetében eddig még nem volt jelen. Ezt a szabadságot ma a legtöbben csak úgy tudják értelmezni, hogy a vágyaimnak megfelelően azt csinálok, amit akarok, nem érdekel a tetteim következménye és az, hogy ezzel mit is okozok a világban.
Ez lenne a szabadság helyes értelmezése? Minden bizonnyal mindenki érzi, hogy nem. Ezért ma a véleményem szerint a legfontosabb kérdés az, hogy lehetséges-e úgy élni, hogy amikor az ember előtt megjelenik a csábítás, vagy ott van a lehetőség arra,
hogy „elkövetővé” váljon, akkor megvannak-e benne azok a belső erők, melyek elég morális tartást adnak ahhoz, hogy ezt a cselekedetet elutasítsa. Még akkor is, ha ebből jelentős haszna származna. Napjaink alapkérdése tehát az, hogy hogyan és hol
találhatjuk meg azt az emberi mértéket, mely segítséget ad mindennapi helyzetekben a döntéshez.
Most arról beszélgetünk, hogy a mai, hierarchikus rendszerekből fakadó korlátozásokat, amelyek újra meg újra kijátszott törvények formájában jelennek meg, hogyan tudjuk átalakítani úgy, hogy tetteink a jövőben az egyének szabad akaratából legyenek korlátozva.
Ha ez megvalósul, akkor olyan emberi közösségek jönnek létre, ahol az emberek önnön határaikat önmaguk és szabadon húzzák meg és azokat már semmilyen tekintetben nem úgy fogják megélni, mint a szabadságunk korlátozását. Éppen ellenkezőleg, a szabadság legmagasabb formájaként fogják megélni azt, ha hallgatnak a belső hangra, és ennek nyomán felhagynak valamivel, amit korábban meg akartunk tenni.