Egy éve tervezi a kormány, hogy elindítja az Otthon Start programot. A gazdasági akciótervnek része volt a kollégiumi férőhelyek bővítése és a rövid távú lakáskiadások támogatása. Ezzel szemben az augusztusban bejelentett intézkedés sokkal inkább a saját tulajdon szerzésére helyezte a hangsúlyt. Erről beszélgettünk Czirfusz Mártonnal, a Periféria Központ alapítójával.
Az Európai Bizottság megalakulásakor úgy tűnhetett, hogy a szociáldemokrata pártok követelésére előtérbe kerül a lakhatás kérdése. Az önálló biztosi poszt létrejötte és az ezzel járó nagyobb figyelem olyan iránynak tűnt, amely révén lehetőség lesz érdemi lépéseket tenni.
Az első eredmények azonban inkább csalódást okoztak.
Természetesen alapvető probléma, hogy más-más kiindulópontok vannak az egyes országokban. Ennek legfőbb eleme az önálló, saját tulajdonú lakások arányának kérdése. Ha egy társadalom berendezkedése sokkal jobban épül a „bármi áron, de saját lakásom legyen” elvre, mint a mobilitás szempontjából rugalmasabb bérlakáspiacra, az alapvetően meghatározza, hogy milyen támogatásokat tart jónak.
Magyarországon 90% a saját tulajdonban lakók aránya, míg az Európai Unióban átlagosan az emberek körülbelül 69-70%-a lakik saját lakásban. Ezt alapul véve Magyarországon kevésbé várható, hogy a kormányzat bérlakásprogramok irányába nyisson, mint például Ausztriában.
A beszélgetés során az néztük meg, hogy a kormány által meghirdetett lakástámogatási program milyen kínálati és keresleti hatást vált ki. Czirfusz Márton óvatos annak kapcsán, hogy már lehet-e következtetéseket levonni, mivel még csak két hónap telt el az indulástól. Kérdés, hogy biztosan ez-e a legjobb módja annak, hogy évente 50-100 milliárd forintot elköltsön a kormány. A társadalmi egyenlőtlenség szempontjából Czirfusz Márton arra hívta fel a figyelmet, hogy kellett volna a keresleti oldalon egy felső korlát. Most sem jövedelmi szempont nem érvényesül, sem az nem kizáró ok, hogy valaki befektetési céllal vesz ingatlant. Azaz a kormány megint elsősorban a felső középosztályt és a felette lévő rétegeket támogatja a közös adóforintok terhére.
A jó lakhatási közpolitika ismérve, hogy egyszerre épít a magántulajdonra és a bérleti viszonyra. Vannak olyan élethelyzetek, amikor fontos a mobilitás, míg más életszakaszokban a letelepedés, az állandóság a fontosabb.
A Nyugat-Balkán országai évtizedek óta várnak az uniós tagságra, miközben az Európai Unió nehezen találja a következő bővítés útját. Az Új Egyenlőség podcast legújabb adásában Bíró-Nagy András vendége Németh Ferenc, a Corvinus Egyetem doktorandusza, Nyugat-Balkán szakértő, akivel a térség uniós perspektíváiról és az EU bővítéspolitikájának dilemmáiról beszélgetett.
Az apropót az éppen egy évvel ezelőtti, 2024. november 1-jei újvidéki tragédia adta, amely megrázta a szerb közvéleményt és új lendületet adott a demokratikus reformokról és az európai integrációról szóló vitáknak a Nyugat-Balkánon. Németh Ferenc szerint a bővítési folyamat minden eddiginél több dilemmával küzd. Bár mind a hat nyugat-balkáni ország – Albánia, Montenegró, Szerbia, Észak-Macedónia, Bosznia-Hercegovina és Koszovó – elkötelezett az EU-tagság mellett, a reformok üteme erősen eltérő. A legelőrébb Albánia és Montenegró tart, míg Szerbia az elmúlt években visszacsúszott. A szakértő szerint nem valószínű, hogy csoportos bővítés történik, mint 2004-ben: sokkal inkább egyenként, teljesítmény alapján csatlakozhatnak majd az országok. Németh úgy véli, legalább egy tagjelöltet 2030-ig el kell juttatni a teljes tagság előszobájáig, hogy a bővítéspolitika ne veszítse el teljesen a hitelességét. A 2022-ben kitört orosz-ukrán háború új lendületet adott a bővítés geopolitikai megközelítésének, ami rövid távon a Nyugat-Balkán javára is válhat, mert újra napirendre került az EU bővítése. Ugyanakkor Szerbia és más balkáni elitek gyakran „bűnbakként” emlegetik Ukrajnát, amely – szerintük – méltánytalanul előrébb került a sorban.
A jogállamiság továbbra is a térség egyik gyenge pontja. Az igazságszolgáltatás függetlensége, a korrupció, a médiaszabadság hiánya és a politikai befolyás alatt álló intézmények mind visszatérő problémák. Szerbiában (és Boszniában) különösen súlyos a helyzet, amit az elmúlt év kormányellenes tüntetései is jeleznek. A tüntetők átláthatóságot és független igazságszolgáltatást követelnek, miközben az állam egyre erőteljesebben reagál a civil tiltakozásokra. Az EU jogállamisági elvárásai ugyan világosak, de a hitelességük csorbát szenvedett, mivel a tagállamok között is vannak, amelyek megsértik ezeket az alapelveket. „Amíg az EU nem tud a saját háza táján rendet tenni, addig nehezen várható el, hogy például Szerbia komolyan vegye a brüsszeli kritikát” – fogalmazott a szakértő.
A beszélgetés során szó esett a közvélemény alakulásáról is. Míg Albániában és Koszovóban a lakosság 85-90 százaléka támogatja az EU-tagságot, addig Szerbiában ez az arány mára egyharmadra esett vissza. A balkáni társadalmak többsége ugyan továbbra is EU-párti, de abban már kevésbé hisznek, hogy a csatlakozás belátható időn belül megvalósulhat.
Az adás második felében Németh Ferenc a fokozatos integráció modelljéről beszélt: ennek lényege, hogy a tagjelölt országok már a teljes tagság előtt hozzáférhetnének bizonyos uniós szakpolitikákhoz és forrásokhoz. Ez segítheti a reformokat, és erősítheti az EU jelenlétét a térségben, miközben gazdasági előnyöket is kínál – de a politikai tagság ígérete nélkül veszélyes „másodrendű státuszt” eredményezhet. A Nyugat-Balkán ugyanakkor a nagyhatalmi befolyási verseny terepévé vált: Kína és az arab országok is komoly gazdasági jelenlétet építenek, de jogállamisági feltételek nélkül. Az EU ugyan továbbra is a legnagyobb pénzügyi donor, de vonzerejét erősítenie kell.
A podcast végén szó esik a magyar külpolitika szerepéről is. Magyarország következetesen támogatja a Nyugat-Balkán uniós integrációját – ez ritka kontinuitást mutat a magyar diplomáciában. Ugyanakkor az Orbán-kormány különösen Szerbia és Albánia irányában épít ki szoros kapcsolatokat, politikai és ideológiai szimpátia alapján.
Az elmúlt évtizedekben megszokott jelenség volt, hogy magyar munkavállalók Nyugatra mennek dolgozni. Az elmúlt években egyre több vendégmunkás jelenik meg a magyar munkaerőpiacon, akikkel a kialakult munkaerőhiányt próbálják enyhíteni. Az itt dolgozókról beszélgettünk Bodor Krisztoferrel, a Periféria Központ munkatársával.
A magyar munkaerőpiacon megjelenő külföldi munkavállalók kérdése Bodor Krisztofer szerint egyszerre alul- és túltárgyalt téma. Sokat beszélünk róluk főleg politikai aspektusból. Ennek van egy idegenellenes karaktere, és ennek kapcsán az ellenzék a kormánypártok szemére szokta vetni a politikai kommunikáció és a valóság közötti ellentétet. Miközben olyan plakátok jelennek meg, hogy a külföldiek elveszik a magyarok munkáját, a kormány segíti a vendégmunkások behozatalát.
Alultárgyalt a kérdés abból a szempontból, hogy miért és milyen ágazatokba is kell behozni munkaerőt, és ennek milyen hatásai vannak a munkavállalói jogokra és a bérekre. Bodor szerint 2020 és 2023 között folyamatos növekedett a munkaerő iránti igény, amelyet ki kellett elégítenie a jogalkotónak. Ennek érdekében teremtette meg a kölcsönzött munkaerő behozatalának lehetőségét, amelyet kvázikvóták alapján, minősítési rendszerrel oldott meg.
Meglepő módon az itt dolgozó külföldi munkavállalóknak valójában 30%-a csak olyan, aki kölcsönzött munkaerőként jelenik meg. Ők a leginkább kiszolgáltatottak, legkevésbé védettek. Ha országonként nézzük, akkor kiugró adat a Fülöp-szigeteki dolgozók aránya.
Bodor Krisztofer elmondta, néha vannak törekvések a harmadik országbeli munkavállalók kapcsán egy EU-s szintű szabályozásra. Ugyanakkor ez továbbra is tagállami kérdés maradt. Ami európai együttműködés létrejöhet, az inkább a szakszervezetek közötti tudásátadás kapcsán lehetséges.
A beszélgetés során szóba kerültek azok a félelmek, amelyek megjelennek a magyar dolgozók részéről. Az egyik, hogy bérekre negatív hatása van a harmadik országbeli munkaerőnek. A másik a szakszervezeti és kollektív jogok kérdése – ebben a tekintetben a magyar szakszervezeti mozgalom igyekszik reagálni a helyzetre. Sok esetben azonban a nyelvi akadályok vagy a dolgozói jogok eltérő megítélése nehezíti a kapcsolatteremtést. A harmadik probléma a munka-magánélet egyensúlyának kérdése. Itt jelenik meg a célpénzmigráció kifejezés, azaz amikor a külföldi állampolgár a szülőhazájában jellemző alacsony bérek miatt arra használja fel az itteni idejét, hogy megalapozza otthonában családalapítást. Ez növeli a munkában töltött időt, amivel ugyanakkor a magyar munkavállaló nem akar versenyezni, hiszen egy ilyen folyamat egyértelműen önkizsákmányoláshoz vezet.
Az októberi cseh parlamenti választáson Andrej Babiš ANO-mozgalma 34,5%-kal és 80 mandátummal végzett az élen, de csak külső partnerekkel lesz képes kormányozni. Az Új Egyenlőség podcastban Bőtös Botond újságíró elemezte a cseh választások eredményeit és tanulságait.
Bőtös Botond, prágai újságíró szerint a Petr Fiala vezette jobbközép koalíció bukásának két fő magyarázata a megélhetési feszültség és a regionális egyenlőtlenségek. A cseh háztartások reálértelemben elszegényedtek az utóbbi négy évben: az ország peremvidékein a bérek növekedése elmaradt az inflációtól, romlott a közszolgáltatások elérhetősége, miközben a kormány sikerközlései a mindennapi tapasztalattal ütköztek. A részvétel a periférián megugrott, és az ANO ezekben a körzetekben söpört be nagy pluszt. A szélsőséges pártoktól is átszivárogtak szavazók Babišhoz, akinél a választók kompetenciát és azonnali megélhetési válaszokat reméltek. A kampány két fő vonala az életszínvonal és a biztonság volt. Bár a kormány ténylegesen lenyomta az inflációt, a választói percepció lemaradt – hasonlóan más országok tapasztalataihoz. Közben a nemzetbiztonság, az orosz befolyás ügye is végig jelen volt, de a szélsőjobb az EU- és NATO-szkepszist túlhúzta; szavazóik közül volt, akinek ez sok volt, és inkább az ANO-ra váltott.
Kormányzati matek: 200 helyből 80 az ANO-é, így Babiš kisebbségi kormányt tud csak alakítani. A Fiala-blokk és a Kalózok kizárták a közös kormányzást; maradt két kívülről támogató erő: az Autósok (Motoristé) és a szélsőjobb SPD. Előbbi a trumpista szabadság-narratívát keveri nosztalgikus euroszkepszissel; utóbbi nyíltan rasszista, NATO- és EU-ellenes üzeneteket is használ.
A cseh belpolitika jobbra tolódott, az EU-val zajló viták hangosabbak lesznek. Az eredmények EU-s dimenziójából érdemes kiemelni, hogy retorikai eszkaláció jöhet a zöld megállapodás és a migrációs paktum körül. Bőtös szerint ugyanakkor Babiš pragmatikusabb külpolitikai profilt épít: valamelyest csalódni látszik a Patrióták EP-frakció nyújtotta lehetőségekben, a kampány finisében már régi liberális európai kapcsolatait emlegette, és látványosan távol tartotta magát Orbán Viktortól. A V4-ügyben is óvatos: szerinte magyar kormányváltás esetén sem dőlne össze a regionális együttműködés – az üzenet lényege, hogy Prága mozgásterét nem kötné Budapesthez. Ukrajnával kapcsolatban a kampányban Babiš bírálta a katonai támogatás „háborúhosszabbító” hatását, a cseh lőszerkezdeményezést „túlárazottnak” mondta. Az urnazárás után viszont puhult: vizsgálná a lőszerprogram folytatását, és találkozót kezdeményezne Zelenszkijjel.
A cseh választás a baloldal maradékának összeomlását hozta: a kommunisták és a szocdemek koalíciója 5% alatt maradt – nem lesz baloldali frakció az alsóházban. A „szociális” szavazók döntő része az ANO-nál landolt. A Kalózok a Zöldekkel együtt megerősödtek (18 mandátum, ebből 15 női képviselő), de országos újraelosztási narratívát egyelőre nem kínálnak; ugyanakkor Bőtös Botond szerint ez a frakció lehet a progresszív ellenpont csírája.
Bulgária 2026. január 1-jén várhatóan bevezeti az eurót. Ezzel 21. tagállam lesz a zónán belül. Ugyanakkor sok tekintetben hasonló pályán mozog, mint Magyarország. Nekik sikerült, mi pedig mintha nem is annyira ambicionálnánk. Erről beszélgettünk Pogátsa Zoltán közgazdásszal, az Új Egyenlőség főszerkesztőjével.
Az Európai Unióhoz való csatlakozással a tagállamok szinte mindegyike vállalta, célja a közös pénznem, ezáltal a közös monetáris politika bevezetése. Mai napig 20 ország vezette be az eurót, és jövő év elejétől 21. tagállamként Bulgária is csatlakozik majd hozzájuk. A kimaradók listája sem homogén. Dánia alapból mentességet kapott, mert nem is vállalta a csatlakozást. Svédország esetében azért nincsen napirenden, mert az euróval együtt szerették volna elérni, hogy a bérpolitika is összehangolt legyen a zónán belül. Azzal ugyanis ne versenyezzenek az országok a másikhoz képest, hogy milyen módon mennek alá a bérekben.
A fennmaradó négy kelet-közép-európai ország (Csehország, Lengyelország, Magyarország és Románia) kisebb-nagyobb politikai és főként gazdasági ambíciókkal viszonyul a kérdéshez.
Bulgária mostani lépése azért érdekes, mert sok mítoszt egyben le is rombol. Egyrészt nem igaz az az állítás, hogy csak jó gazdasági fejlettségű, rendben lévő országok képesek megugorni a belépési küszöböt. Korrupciós index szempontjából Bulgária éppen csak Magyarország előtt van. Politikailag évek óta végtelenül instabil az ország, és állandóan előrehozott választásokat kell tartani.
Ennek ellenére egy évtizede létrejött egy politikai-gazdasági konszenzus, amely azt mondta ki, hogy érdeke az országnak az euró bevezetése. Ennek érdekében a nemzeti valutaát árfolyamát kapcsán rögzítették az euróhoz. Ezzel megelőzték az árfolyamból adódó pénzromlást, de egyben le is mondtak egy erős monetáris eszközről. Ugyanakkor tudatosan rendbe rakták a költségvetési hiányt, és mérsékelték az államadósságot. Ez utóbbi jelentős lépés volt, mivel a rendszerváltás idején 70% körüli mértéken állt, majd a GDP 100%-ra is emelkedett a 90-es években. Onnan nyomták le a mostani 24% körüli mértékre.
A másik legenda az euró bevezetésével kapcsolatosan, hogy a bevezetés egyszeri jelentős inflációhatással jár. Ez Pogátsa Zoltán szerint nem igaz. Vannak az átárazásból egyes tételek esetén növekedések, de a teljes adatsort nézve, ez nem látható.
Arra a kérdésre, ki lesz a következő csatlakozó ország, Pogátsa Zoltán azt a választ adta, hogy könnyen lehet, hamar egyedül maradunk. Szerinte egy cseh-lengyel-román hármas nagyon gyorsan képes belépni, ezáltal a két skandináv tagállam mellett a térségben egyedüli kimaradók leszünk.
A beszélgetés során arra is választ kaptunk, hogy ennek milyen brutális következményei lehetnek. Illetve megismerhetjük azt az elméletet, hogy jó monetáris politika és eurócsatlakozás között milyen összefüggések vannak.
A látványos csúcstalálkozók ellenére a „béke” ma inkább információs hadművelet, mint reális lehetőség. Az Új Egyenlőség podcastban Takácsy Dorka Oroszország-szakértő, a CEID kutatója értékelte az orosz-ukrán háború utóbbi fél évének trendjeit és a béketörekvések esélyeit.
Az elmúlt fél év mérlege a fronton: a vonalak lényegében befagytak, áttörés egyik oldalon sem történt. Oroszország faluról falura, komoly emberveszteségek árán araszol előre, miközben Ukrajna fejleszti a mélycsapás-képességét. Utóbbi eredményei jól láthatók: sikeres támadások orosz repterek és az olajexport gerincét adó infrastruktúra ellen, amelyek több orosz régióban tartós benzinhiányt okoztak és ideiglenes exporttilalomhoz vezettek.
A diplomácia közben „nagyüzemre” kapcsolt (Trump–Putyin és Trump–Zelenszkij találkozók, utóbbin az európai vezetők demonstratív jelenlétével), de érdemi közeledés a békéhez nem történt. Takácsy Dorka szerint Moszkva béke-kommunikációja inkább információs hadviselés: időről időre „feltételeket” dob be, majd újabbakkal hátrál, miközben a harctéren fokozza a nyomást. Az elmúlt hetekben voltak éjszakák, amikor 500–800 drónt és robotrepülőt vetettek be; egy ilyen hullámban érte találat a Munkács melletti amerikai üzemet is, a magyar határtól alig 40 km-re. A képlet világos: amíg Oroszország a „békéről” beszél, a katonai nyomást fokozza, és arra törekszik, hogy erodálja az Ukrajna mögötti nyugati támogatást.
Az Egyesült Államok egyértelműen hátrébb lépett Ukrajna támogatásában, szerepe ingadozó és kiszámíthatatlan. Ezzel párhuzamosan Európa kénytelen volt „feljebb lépni”: 2025 elejétől a pénzügyi és fegyvertámogatás fő terhét átvette, beleértve azt a modellt is, hogy EU-tagállamok amerikai fegyvereket vásárolnak és továbbítanak Kijevnek. Takácsy kiemelte, hogy a kapacitáskorlátok azonban nagyon is valósak: az európai védelmi ipar gyártási szűk keresztmetszetei, valamint a logisztikai-technológiai korlátok visszafogják a szállítások ütemét.
Középtávú finanszírozási kérdéssé vált a befagyasztott orosz vagyon. Eddig főként a kamatok felhasználásáról volt szó, most azonban – a több mint 140 milliárd eurós orosz jegybanki állomány kötvénylejáratai miatt – napirenden van a törzstőke megcsapolása is. Takácsy hangsúlyozta, hogy ez rövid távon jelentős mozgásteret adna Ukrajnának és az európai kormányoknak, politikailag is tehermentesítve a támogatást, ugyanakkor nemzetközi jogi dilemmákat vet fel. A német Merz-kormány álláspontja nyitottnak látszik, így a döntés az EU következő heteinek-hónapjainak egyik kulcskérdése lehet.
Az ukrán közvéleményben a társadalmi kohézió továbbra is erős. A Kijevi Nemzetközi Szociológiai Intézet mérései stabil többséget jeleznek a honvédő háború folytatása mellett; az intézményi bizalmi rangsor pedig élén pedig változatlanul az ukrán haderő áll. Zelenszkij támogatottsága a balul sikerült Trump–Zelenszkij találkozó után még nőtt is; ugyanakkor egy belpolitikai hibának bizonyult kísérlet (a korrupcióellenes intézmények átalakítása/gyengítése) gyors és erős ellenreakciót váltott ki: országos civil tiltakozásokat, a haderőn belüli elutasítást és határozott nyugati figyelmeztetést. Az ukrán kormány végül visszatáncolt, ami egyszerre jelez társadalmi immunrendszert és az európai támogatók súlyát.
Takácsy Dorka szerint összességében a béke jelenleg nem realitás: Moszkva győzni akar, a „békeajánlatok” inkább a nyugati támogatás megbontását célozzák. A háború kimenetelét így ma sokkal inkább az európai politikai-ipari állóképesség, a finanszírozási döntések, és a biztonsági garanciák határozhatják meg, mintsem a frontvonal aktuális, néhány kilométerben mérhető elmozdulása.
Trump elnök hivatalba lépése óta erős üzeneteket küld a világkereskedelem meghatározó szereplői számára. Ennek lényege röviden: újra kell rendezni a pozíciókat. A vámháború meghirdetése hatalmas kommunikációs erővel bírt, a megállapodások megkötése talán már kevésbé izgalmas a közvéleménynek. Mégis ez határozza meg a jelenünket. Erről beszélgettünk Büttl Ferenc közgazdásszal.
Trump elnök az Európai Uniót is megfenyegette azzal, hogy jelentős vámokat vet ki az onnan behozott árukra. Az amerikai elnök májusban még 50%-os vámot helyezett kilátásba szinte minden EU-s termékre, amit később 30%-ra mérsékelt.
A fenyegetőzés korszaka véget ért, és az Európai Bizottság 15%-os átlagos vámokban állapodott meg az USA-val. Ezzel együtt volt három „kiegészítő eleme” is a megállapodásnak. Az EU (természetesen nem mint önálló szereplő, hanem mint a tagállamok közössége) vállalta a következőket:
• 750 milliárd dollár értékben vásárol energiát (feltehetőleg elsősorban LNG-t),
• 600 milliárd dollárt fektet be az Egyesült Államokban a már meglévő befektetéseken felül, valamint
• „hatalmas mennyiségben” vásárol katonai felszereléseket.
Nehezen értelmezhető, hogy ez mit jelent. Éppen ezért a beszélgetés során azt elemeztük, hogy nem teremtheti-e meg az alapot arra ez a megállapodás, hogy a tagállamok között még szorosabb gazdasági együttműködésre lesz szükség.
Nyilvánvaló, hogy az Európai Bizottságnak nem kell 750 milliárd dollár értékben energia, a tagállamok gazdaságainak viszont igen. Ez azonban egzakt módon csak akkor lehetséges, ha központi beszerzés és szétosztás van, mert az EU így tudja garantálni a vállalás teljesülését. Ez pedig nem a magyar kormány által emlegetett lazább együttműködés irányába hat, hanem éppen a szorosabb együttműködést vetíti előre.
Büttl Ferenc nem túl optimista képet vázolt fel a jövőre vonatkozóan. Szerinte a 80-as évekhez hasonló lesz a következő pár év, amikor is a munkaerő és főleg a munkabér kárára gyűjt erőt az ipar, és teszi magát versenyképesebbé. Ez pedig kihatással lehet a hazai reálbérek alakulására és az eddig ismert dinamika megtörésére.
Ennek az alternatívája csak a technológiai ugrás lehetne, amely tekintetben Európa pozíciói rosszak. És persze ehhez megint csak hatalmas tőkebefektetés kellene, aminek nem meghatározott a forrása sem (magántőke, tagállami tőke vagy EU-s hitel).
Az Európai Unió 2028-tól kezdődő költségvetési időszakának vitáját nyár elején megnyitotta az Európai Bizottság. A magyar miniszterelnök már most jelezte, hogy ezt nem fogja támogatni, de több tagállam is éles kritikát fogalmazott meg. Erről beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással, az Új Egyenlőség szerkesztőjével.
Az Európai Bizottság elnöke által nyilvánosságra hozott költségvetési terv jelen formájában biztosan csak egy vitaindító anyag. Kétéves folyamat végén születhet róla döntés. Orbán Viktor nyilvánvalóan belpolitikai okok miatt már most beemelte a magyar belpolitikába ezt a kérdést, és egyfajta szuverenitási üggyé alakította át.
Az alapszámok pedig nem néznek ki rosszul Magyarország számára. 37,7 milliárd eurót kapna az ország, amely több, mint a hasonló lakosságszámú Portugália vagy Csehország büdzséje. Az egy főre jutó összeget nézve pedig csak Görögország kapna többet. Ennek ellenére vétózna a magyar miniszterelnök.
Ennek a kritikának van egy átfogó és két tartalmi oka. Az alapgond továbbra is az magyar szempontból, hogy a jogállamisági kérdést univerzális fogólappá pozícionálja át a javaslat. Azaz amit most is elszenved az ország, vagyis hogy a demokrácia működését és a jogállami problémákat érő kritikák miatt nem jutunk hozzá az EU-s források egy részéhez, azt a teljes keretre kiterjesztené az EB tervezete.
A tartalmi kritika két területet érint főként. Ukrajna támogatása jelentős mértékben szerepel a költségvetésben. Ezt úgy állítja be a magyar kormány, hogy ezt a pénzt a magyaroktól veszik el. Bíró-Nagy András számításai alapján az ukránoknak tervezett 100 milliárd eurós keret nyilván jelentős, de az összes tagállamra vetítve már nem olyan mértékű, hogy az megalapozná a riogatást a magyar kormány részéről.
A kritika másik területe pedig az, hogy a támogatási kategóriák egyszerűsítése miatt megszűnnek a külön agrártámogatások. A javaslat trükkös, hiszen egy tagállami boríték jön létre, és azon belül kell priorizálnia elsősorban az adott kormányzatnak. Ez ellen nem csak a magyar kormány szólalt fel, sokkal erősebb kritikák is megjelentek Brüsszelben a büdzsé ilyen átalakítása miatt.
Az EB javaslata prioritásként kezeli a biztonságpolitikát (a megváltozott Európa–USA viszonyt is figyelembe véve), az iparpolitikát és a bővítési politikát (nem csak Ukrajna miatt). Az, hogy ezek mekkora mértékben tudnak nyertesei lenni a következő költségvetési időszaknak, még kérdéses.
A beszélgetés során szóba került az is, hogy mi történik, ha például a magyar vétó miatt nem lesz megállapodás az 2028-tól induló költségvetési időszak kereteiről.
Öt évvel az Egyesült Királyság EU-ból való kilépése után új fejezet nyílt az európai-brit kapcsolatokban. Az Új Egyenlőség podcast legújabb adásában Kaló Máté külpolitikai elemző értékeli az UK-EU Reset Deal jelentőségét és a munkáspárti kormány kísérletét az Egyesült Királyság külpolitikai újrapozícionálására.
2025 tavaszán új alapokra helyezte kapcsolatait az Európai Unió és az Egyesült Királyság. Öt évvel a Brexit végleges bekövetkezte után az „UK-EU Reset Deal” néven elhíresült megállapodás nem csupán technikai, hanem politikai mérföldkő is lehet a két fél viszonyában. Az új fejezet célja az együttműködés fokozása több kulcsterületen: gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok, oktatási programok, idegenforgalmi könnyítések, valamint a védelmi ipari partnerség újranyitása. Kaló Máté szerint a dokumentum egy fontos első lépésnek tekinthető, mely keretet ad az együttműködésnek, de a konkrét részletek még hosszú tárgyalások eredményeként formálódhatnak.
A Brexit utáni évek csalódottsága ma már a brit közvélemény jelentős részében is érzékelhető. A kilépést támogatók és ellenzők ugyan más-más okokból kritizálják a kialakult helyzetet, széleskörű egyetértés van abban, hogy az ígért előnyök elmaradtak. A 2024-es választási fordulat után a Munkáspárt új kormánya óvatos konszolidációval próbálja kezelni az örökséget, elkerülve a „Brexit visszacsinálásának” belpolitikai kockázatait.
Kaló Máté rámutat arra is, hogy bár európai részről a bizalom egy Labour-kormány alatt könnyebben visszaépíthető, a Brexit öröksége még sokáig meghatározhatja a kapcsolatok határait. A politikai tér mindkét oldalon nyomás alatt van: az Egyesült Királyságban a jobboldali euroszkeptikus ellenzék térnyerése, az EU-ban pedig a korábbi bizalmatlanság árnyéka határozza meg az együttműködés tempóját és kereteit.
Az Egyesült Királyság Brexit utáni külpolitikai pozícionálása új lendületet vett az elmúlt évben – azóta, hogy Keir Starmer vezeti a brit munkáspárti kormányt. A brit külpolitika nemcsak az Európai Unióval való kapcsolatépítésben mutat aktivitást, hanem Ukrajna támogatásában, az Egyesült Államokkal való kapcsolattartásban, az európai biztonság- és védelempolitikai struktúrákhoz való kapcsolódásban is élen jár. Keir Starmer már nemcsak közvetítőként próbál lavírozni az Egyesült Államok és az EU között, hanem proaktívan formálja az európai stratégiai autonómia körüli vitákat. Kaló Máté szerint ebben az „oldalvonalról irányító csapatkapitány” szerepben az Egyesült Királyság újrafogalmazza, mit is jelent ma európai hatalomnak lenni uniós tagság nélkül.
A beszélgetés azt is vizsgálja, lehet-e a brit–EU együttműködés egy modell más, nem EU-tagállamok számára. Bár a brit példa sok szempontból egyedi, mégis rámutat: a differenciált integráció – a „többsebességes Európa” – nem elméleti lehetőség többé, hanem egyre inkább politikai realitás.
Egy év kormányzás után Keir Starmer és a Munkáspárt helyzete stabil, de nem problémamentes. A radikális jobboldali Reform Párt vezeti a közvélemény-kutatásokat, miközben a konzervatívok továbbra sem tudják megelőzni a Labourt, és belső viták miatt újabb vezetőváltásra készülnek. A baloldalon is megjelentek kihívók: a zöldek erősödnek, a liberális demokraták magukhoz képest balra tolódtak, és Jeremy Corbyn körül is új formáció szerveződhet. A Munkáspárton belül is nő a feszültség: felmerül a kérdés, meddig tartható a centrista egyensúlyozás? Bár a Labournek még négy éve van hátra a mandátumából, Kaló Máté szerint elképzelhető, hogy amennyiben a Munkáspárt tovább gyengül a közvélemény-kutatásokban, egy „palotaforradalom” is bekövetkezhet.
Az Új Egyenlőség podcast adásában Czirfusz Mártonnal, a Periféria alapítójával beszélgetünk a magyar akkumulátorgyártás helyzetéről. A több tízezer munkahely, és jelentős részvétel a GDP termelésben milyen feladatokat hárít a szektorra. Olyan kérdésekre is kerestük a beszélgetés során a válaszokat, hogy milyen érdekképviseleti kihívások vannak, és főképpen az EU iparpolitikája milyen módon van összhangban a magyar törekvésekkel.
Magyarországon jelenleg bővülőben van az elektromos járműgyártást kiszolgáló akkumulátoripar. A kormányzati tervek arról szóltak, hogy közel 40 hazai vállalat az évtized közepén több mint 30 ezer főt fog foglalkoztatni. Ez egyelőre nem látszik az adatokból, de fokozatosan emelkedik a létszám.
Miért fontos az akkumulátorgyártás? Az autóipar 3,9 %-kal járult hozzá a GDP-hez 2021-ben. Ha beleszámítjuk az egyéb beszállítói ágazatokat, akkor már most kb. 20%-ot tesz ki, amely a már eldöntött tervekkel együtt 30%-os szintre is emelkedhet. Ez persze iszonyú gazdasági kitettséget is jelent.
A magyar kormány szándéka az volt, hogy az akkumulátoripar révén hídszerepet töltsünk be. Azaz a nyugat-európai autó- és az ázsiai ak¬kumulátorgyártó vállalatok között legyen az értékláncban egy erős pozíciónk. Arra fűzte fel ezt a gondolatot a magyar miniszterelnök, hogy a meglévő autóipari kapacitásaink csak akkor maradhatnak meg, ha képesek vagyunk az újfajta hajtások felé nyitni. Ez pedig jelen technológiai tudásunk alapján az elektromos meghajtás.
Egy darabig, ahogy Czirfusz Márton írta egy tanulmányában: „A magyar kormány akkumulátorstratégiája – amely a kelet-ázsiai szereplőkkel felépülő értékláncon és Magyarország német OEM-ek felé való közvetítő szerepén alapul – az uniós iparpolitikával párhuza¬mosan, de attól részben elszigetelve fut.” Mostani megállapítása az, hogy ez a mondat annyiban módosult, hogy nem látszik az uniós önálló iparpolitikai megközelítés. Az a terv, hogy legyen európai tulajdonban lévő nagy akkumulátorgyártó cég, amely erős konkurenciát jelent a távol-keletieknek, nem tudott megvalósulni.
Ebből következően maradnak a meglévő kapacitások, amelyek idehozatalában erős szerepet játszik Magyarország. Itt persze kérdés, hogy ez mennyire a magyar kormány tárgyalási stratégiájának köszönhető, vagy inkább az autógyárak saját döntéseinek.
Az mindenképpen szerepet játszik ebben, hogy továbbra is alacsonyak a bérek a többi EU-s tagállamhoz képest. Egy teljes munkaidő-egyenértékes munkavállaló bérköltsége Magyarországon 2021-ben 35 ezer euró, Németországban 62 ezer euró, Svédországban pedig 97 ezer euró volt az alágazatban.
Sajnos mindez azt is jelenti, ha ez a versenyelőnyünk, akkor az ország kénytelen lesz lent tartani a béreket a későbbiekben is. Ellenkező esetben félő, hogy ezek a kapacitások elmennek az országból. Közben az új gyáraknál a szakszervezetek nagyon nehezen vetik meg a lábukat, ami a dolgozói kiszolgáltatottságot sok esetben erősíti. Ezen képes lehet változtatni az európai szakszervezeti mozgalom, amely főképpen az IndustriAll Europe révén szakmai támogatást adhat a magyar érdekképviseleteknek.
Az Új Egyenlőség podcast a Európai Progresszív Tanulmányok Alapítvány (FEPS) és a Policy Solutions támogatásával készült.
A Fidesz évek óta nagy erőkkel építi nemzetközi szövetségi rendszerét. Az Új Egyenlőség podcastban Végh Zsuzsanna, a German Marshall Fund politikai elemzője mutatja be, hogyan vált a Fidesz Európa illiberális erőinek hálózatépítőjévé.
A Fidesz 2010-es hatalomra kerülése után kezdetben belpolitikai fókuszú volt, külpolitikájában elsősorban a határon túli magyar közösségekre és az Európai Néppárton belüli pozíciójára koncentrált. A 2010-es évek közepétől azonban fokozatosan kezdett új irányt venni: a menekültválság nyomán először közép-európai befolyásra törekedett, nacionalista és antidemokratikus politikája pedig egyre látványosabban eltávolította a nyugat-európai jobbközép pártoktól. Végh Zsuzsanna szerint a nagy fordulat 2021-ben következett be, amikor a Fidesz kilépett az Európai Néppártból, és új szövetségek kiépítésébe kezdett a radikális jobboldalon. Célja először egy egységes radikális jobboldali frakció létrehozása volt az Európai Parlamentben, ám ez a kísérlet nem járt sikerrel, amiben szerepe volt annak is, hogy az orosz-ukrán háború megakadályozta a lengyel Jog és Igazságossággal való szorosabb, intézményesült együttműködést. A Fidesz stratégiája azonban nem bukott meg teljesen: a párt pénzügyi eszközöket – többek között Mészáros Lőrinc érdekeltségébe tartozó banki hiteleket – is bevetett nyugat-európai szövetségesei támogatására, például a francia Nemzeti Tömörülés vagy a spanyol VOX esetében. Ez később hozzájárult ahhoz is, hogy a Fidesz a 2024-es EP-választások után kulcsszerepet játszhatott a Patrióták frakció létrehozásában, új politikai platformot kínálva az euroszkeptikus, populista erők számára.
A Patrióták frakció megalakulása a Fidesz európai pozícióépítésének látványos eredménye: ma már a harmadik legnagyobb politikai csoport az EP-ben. Bár még nem rendszerszintű a befolyásuk, raportőri és árnyékelőadói pozíciók révén egyre nagyobb a mozgásterük. Ezzel együtt nő a radikális jobboldal nyomása a mérsékelt pártokra is, és egyre inkább tolja el a mérsékelt jobboldal retorikáját is a radikális jobboldal irányába.
Végh Zsuzsanna szerint Magyarország kormánypártja immár európai szinten is formálni kívánja a szélsőjobboldali narratívát. A cél kettős: egyrészt befolyásolni az EU-s intézményeket, csökkenteni a demokratikus kontrollt, másrészt egy olyan illiberális modellt kínálni, amely vonzó lehet más jobboldali pártok számára is – nemcsak ideológiai, hanem hatalomtechnikai szempontból is. Ebbe beletartozik az intézményes kontroll kiépítése, a klientúra-rendszer megszilárdítása, valamint a nemzetközi kapcsolatok építése alapítványok és agytrösztök segítségével.
A Fideszhez köthető intézmények, mint a Mathias Corvinus Collegium (MCC) és az Alapjogokért Központ, kiemelt szerepet játszanak egy nemzetközi ideológiai és politikai hálózat felépítésében. Ezek a szervezetek szakmai hátteret biztosítanak, mozgalmakat kötnek össze, és platformokat teremtenek a szuverenista gondolatok nemzetközi terjesztésére. A CPAC, a Budapest Demographic Summit vagy az MCC Feszt mind ennek a projektnek a részei, más-más célcsoportokat szólítva meg. A kivételes anyagi hátterük lehetővé teszi számukra, hogy tartós jelenlétet építsenek ki, még akkor is, ha a Fidesz kormányzati pozíciója megrendülne. Ez a stratégia hosszú távon is biztosítja a politikai befolyás fenntartását és újratermelését.
A beszélgetés érintette az MCC és a lengyel Ordo Iuris együttműködésében készült „The Great Reset” című tanulmányt is, amely egyértelmű képet ad arról, milyen jövőt kínálnak a szuverenista erők Európának. A dokumentum szerint az EU túl messzire ment az integrációban: céljuk vagy radikálisan visszabontani, vagy teljesen új alapokra helyezni az uniós együttműködést, csökkentve az Európai Bizottság és az Európai Bíróság jogköreit.
Vitathatatlan, hogy a 2025. június 28-án rendezett Budapest Büszkeség menete (Budapest Pride) a valaha volt legnagyobb tömeget megmozgató magyarországi rendezvény volt a szexuális kisebbségek jogai mellett. Az Új Egyenlőség podcastban Kováts Eszter politológussal az esemény politikai környezetéről és hatásairól beszélgettünk.
Az első kérdés, ami a Pride körüli vitában felmerül, miért 15 éves folyamatos kormányzás után jutott arra a Fidesz, hogy be kellene tiltani a felvonulást. Az a miniszterelnöki mondat, hogy a nemzetközi helyzet változása (lásd Trump ismételt győzelme, Patrióták létrejötte) nehezen hihető. Az első Trump elnöki ciklus alatt is volt Pride Budapesten, ezért ez sokkal inkább kommunikációs elem.
Kováts Eszter arra hívta fel a figyelmet, hogy a kormányzat a „no war, no migration, no gender” tematikában játszik évek óta. Ezért nem meglepő, hogy a genderkérdést ismét elővették, ahogyan ez a 2022-es kampányban is megtörtént. És arra is gondolhattak, hogy a Pride betiltása egyfajta elit diskurzussá válhat, amely sok tekintetben még jobban megjeleníti a Budapest–vidék ellentétet.
Azzal valószínűleg nem számoltak, hogy az ügy túlmutat majd önmagán, és a véleménynyilvánítás szabadságáról kezd szólni, amely nem olyan eliteket érintő kérdés, mint az LMBTQ+ mozgalmának a kérdése. Az pedig tömegeket visz ki az utcára.
A betiltás kudarca, a tömeg mérete nyilvánvalóan vereség a Fidesznek. Azonban saját kommunikációjuk számára képesek voltak ebből „terméket” előállítani. A színpadi műsor egyes elemei vagy néhány polgárpukkasztó viselet a tömegben alkalmas arra, hogy rémisztgetni lehessen legalább a saját szavazótábort.
Mivel a szimbolikus kérdésekben sok esetben mintakövető a Fidesz, azaz nemzetközi példákat másol, ezért felmerül a kérdés, hogy más ügyekben is várható-e éles javaslat. Ennek kapcsán többek között az abortusz kérdése merülhet fel, amely mind az USA-ban, mind Lengyelországban nagyon megosztó témává nőtte ki magát.
Nawrocki elnöksége egy még konfrontatívabb korszakot nyithat Lengyelországban, amelyben az elnöki vétók és politikai álláspontok meghatározó szerepet játszanak majd a bel- és külpolitika alakításában egyaránt. Az Új Egyenlőség podcast vendége, Zgut-Przybylska Edit politológus elemzi az új lengyel elnök győzelmének okait és annak bel- és külpolitikai következményeit.
A 2025-ös lengyel elnökválasztás feszült légkörben, szoros versenyben zajlott: a függetlenként induló, de a Jog és Igazságosság (PiS) támogatását élvező Karol Nawrocki 51%-49% arányban múlta felül liberális ellenfelét, Varsó polgármesterét, Rafal Trzaskowskit. Zgut-Przybylska Edit, a Lengyel Tudományos Akadémia adjunktusa és a CEU Demokrácia Intézetének kutatója szerint Lengyelország vidéki, konzervatív bázisa továbbra is kulcsszerepet játszik a választások kimenetelében. A keleti vajdaságokban élő szavazók különösen fogékonyak voltak Nawrocki euroszkeptikus, populista retorikájára, amely a "Lengyelország a lengyeleké" szlogennel erősen rezonált a nemzeti identitásra.
Nawrocki kampányát tudatos imázsépítés kísérte: a politikus egy „lengyel Rocky” archetípust testesített meg, aki botrányai ellenére – vagy épp azokból építkezve – egy kemény, kívülálló harcos szerepében tűnt fel. Ellentétben Trzaskowskival, aki nehezen tudta elhitetni a függetlenségét a kormánykoalíciótól, Nawrocki sikeresen függetlenítette magát a PiS korábbi kormányzásának a népszerűtlen aspektusaitól, és ennek köszönhetően a Tusk-kormánnyal szembeni elégedetlenség élére tudott állni. A kampány során Trzaskowski próbált „konzervatívabb” arcot mutatni, ám ez hiteltelenné tette, különösen a fiatal, progresszív szavazók szemében. Eközben Nawrocki aktív, energikus kampányt folytatott, kétszer annyi eseményt tartva, mint ellenfele.
Az elnökválasztás eredménye szimbolikus győzelem Jaroslaw Kaczynski, a PiS elnöke számára, aki újra sikeresen épített fel egy ismeretlen jelöltet a hatalom kulcspozíciójába. Ezzel a sikerrel a cél egyértelmű: a 2027-es parlamenti választások megalapozása. Zgut-Przybylska Edit hangsúlyozta, hogy nemzetközi kontextusban a lengyel elnökválasztás illeszkedik abba a trendbe, amelyben a tényeket háttérbe szorítja az érzelem és az identitás, a társadalmi diskurzus pedig egyre elfogadóbbá válik a korábban tabunak számító, szélsőséges megnyilvánulásokkal szemben.
Nawrocki nem csupán Andrzej Duda leköszönő elnök politikai örökösének vallja magát, hanem várhatóan még keményebb ellenállást tanúsít majd Donald Tusk kormányával szemben. Vétójogával számos területen akadályozhatja a kormányzati munkát – különösen a nagykövetek kinevezésében, az igazságügyi reformok végrehajtásában, és a jogállamiság helyreállításában. Társadalompolitikai téren is éles konfliktusokra lehet számítani: az új elnök elutasítja az abortusz liberalizációját, a szexuális kisebbségek védelmét célzó intézkedéseket, valamint a bejegyzett élettársi kapcsolatok elismerését.
Zgut-Przybylska Edit szerint Nawrocki euroszkeptikus álláspontja új feszültségeket hozhat az EU-val. Az új elnök ellenzi az európai integráció mélyítését, illetve nagyon távolságtartó és kritikus az uniós intézményekkel kapcsolatban. Külpolitikai téren a végrehajtás ugyan a kormány kezében van, az elnök stratégiai vétóin keresztül erőteljesen befolyásolhatja Lengyelország uniós pozícióját és a lengyel-EU-s kapcsolatok minőségét. A jogállamisági reformok elmaradása pedig akár az uniós források kifizetését is veszélybe sodorhatja. Ukrajna támogatásában várhatóan továbbra is fennmarad az általános politikai konszenzus, ám Nawrocki Ukrajna NATO-tagságát már ellenzi (bár támogatja az ország EU-integrációját), és alapvetően tranzakcionális módon, a gazdasági érdekek mentén közelít a kétoldalú kapcsolatokhoz.
Az Új Egyenlőség podcast az Európai Progresszív Tanulmányok Alapítvány (FEPS) és a Policy Solutions támogatásával készült.
Magyarország bő két évtizede tagja az Európai Uniónak. A csatlakozás pillanata arról is szólt, hogyan javul majd az ország fejlettsége, mikor érjük el a többi régi tagállamot. Mítosz volt-e, vagy elszalasztott esély, erről is beszélgettünk az Új Egyenlőség podcastben Belyó Pál közgazdásszal, a KSH volt elnökével.
Jelenleg is nagyon nagy eltérések vannak az átlagos bérek tekintetében az egyes tagállamok között. Ha nominálisan nézzük, akkor 12-szeres a különbség a legalacsonyabb és a legmagasabb között. Csökken a távolság, ha átváltjuk vásárólerő-paritásra, azaz megnézzük, hogy kvázi ugyanazt a termékkosarat mennyiért lehet megvenni adott országban, és ennek milyen különbsége van. Így is kapunk egy 4,5-szeres különbséget.
Nem vitatható, hogy egy országon belül is vannak jövedelmi különbségek. Magyarország is sok tekintetben ezzel küzd, de az országon belüli régiók között nincsen ekkora eltérés. Azaz az Európai Unió nagyobb egyenlőtlenséget mutat ebben a tekintetben, mint a magyar helyzetkép. Ebből következően a felzárkózáson biztosan nem vagyunk túl, kitekintőleg nézve továbbra is szükséges a kohéziós programok és hozzájuk források biztosítása.
Természetesen a fejlesztési pénzeken túl meg kell nézni, hogy mit lehet tenni EU-s szinten a bérek felzárkóztatása érdekében. Az egyik próbálkozás egyfajta EU-s minimálbér lehetne. Ennél azonban fontosabb, és megvalósíthatóbb Belyó Pál szerint a közös valuta bevezetése. Megítélése szerit középtávon ennek van felzárkóztató hatása.
Beszélgetés során szóba került, hogy áll most a magyar foglalkoztatás, és gazdaság helyzete. Mekkora foglalkoztatotti kör tartozik a minimálbéresek táborába, és legfőképpen a mostani folyamatok mit jelentenek a következő évek bérmegállapodásaira.
A 2025-ös román elnökválasztás nemcsak az ország politikai jövőjéről, hanem két ellentétes fejlődési modell ütközéséről is szólt. Az Új Egyenlőség podcastban Bíró-Nagy András beszélgetett Kiss Tamás szociológussal arról, hogyan akadályozta meg a városi középosztály mobilizációja a szélsőjobboldal áttörését, és miért jelent mégis tartós kihívást az AUR előretörése.
Az Új Egyenlőség podcast az Európai Progresszív Tanulmányok Alapítvány (FEPS) és a Policy Solutions támogatásával készült.
Készül az Európai Bizottság arra, hogy akár alapvetően átalakítsa az EU-s források
felhasználásának, és főleg szétosztásának mechanizmusát. AZ EU Régiók Bizottságának
elnökével, Tüttő Katával beszélgettünk arról, hogy nem tagállami szintet nézve mit jelent ez a
vita például az önkormányzatok szempontjából.
Az Európai Unió önkormányzati „parlamentje” a Régiók Bizottsága. Feladata, hogy ne csak a
tagállamok kormányainak, vagy az Európai Parlamenten keresztül a választott
politikusoknak, hanem a települések vezetőinek is megjelenjen az érdeke és a véleménye a
döntéshozatal során. A Régiók Bizottsága elnöki posztját az elkövetkező 2,5 évben Tüttő
Kata tölti be. Ez a 2004-es csatlakozás óta az első alkalom, hogy választott politikus
valamelyik nagy EU-s intézmény élén állhat (Európai Parlament, Európai Bizottság,
ECOSOC, Régiók Bizottsága).
A beszélgetés apropója mégsem ez volt, hanem az az átalakítási folyamat, amely során az
Európai Bizottság a következő 7 éves fejlesztési időszakra át kívánja alakítani a kohéziós
források felhasználását. Ezek a pénzek azt a célt szolgálták, hogy minimum ne
növekedjenek a fejlettségi különbségek az egyes régiók között. Nyilván vitatható, hogy ez
mennyire volt sikeres, ugyanakkor a célt senki nem vitatja.
A források elköltésének módját viszont sok kritika érte. Ezek gyakran egymásnak
ellentmondóak. Az egyik irányzat, és ezt sok tekintetben a magyar kormány is képviseli, a
források felhasználása ne legyen kötött. Azaz ne szóljon bele mélységébe az Európai
Bizottság, hogy mire is költik el ezeket a pénzeket.
A másik megközelítés éppen arról szól, hogy a jogállamisági szempontok még erősebben
érvényesüljenek, és legyen pénzügyi következménye, ha egy tagállam tartósan az EU ellen
lép fel. Ez persze azzal járhat, hogy ha a forrásokat elzárják a tagállamtól, azzal a települési
önkormányzatokat is büntetik. Ezért merülhet fel sokszor, hogy az EU-s források
elköltésének hangsúlya tevődjön át a nemzetállami szintről a közvetlen EU-s szintre.
A COVID alatt az Európai Bizottság kipróbált egy gyors, csak mérföldkövekhez kötött
finanszírozási rendszert. A mostani vitában az merül fel, hogy ez lehetne az alapja az új
kohéziós politikának. Ez ugyanakkor inkább azzal a veszéllyel jár, hogy a települések
lehetnek ennek a vesztesei.
Tüttő Kata a beszélgetés során felhívta a figyelmet arra, hogy egyelőre nincsen konkrét
Európai Bizottság által leírt terv, ezért az EU „önkormányzati parlamentje”, a Régiók
Bizottsága azt a tapasztalati oldalt tudja a vitához hozzáadni, amit a települési vezetők
látnak. Ennek egyik eleme, ha a versenyképesség erősítése kapcsán éppen azokat
pénzeket viszik el az egyes programok mögül, amelyek eddig rendelkezésre álltak a
kistelepülések felzárkóztatására is, akkor az EU eszméje szenvedhet ezzel károkat.
A vámok bevett eszközei a gazdaság, a kereskedelem szabályozásának. A Trump elnök által
meghirdetett vámháború azonban nem a szokott mértékben alkalmazza ezt az eszközt. Hogy ebben
mennyi a gazdasági és mennyi a politikai dimenzió, erről beszélgettünk Scheiring Gábor
közgazdásszal, a Georgetown University Katar professzorával.
Ha csak gazdasági szempontból nézzük a Trump által meghirdetett vámokat, és főleg azoknak a
logikáját, akkor mindenféle „il”-lel kezdődő jelzővel elláthatnánk: illiberális, illogikus. Ezért Scheiring
Gábor arra hívja fel a figyelmet, hogy ne külön nézzük ezt a kérdést, hanem vegyítsük a politikai
elemzéssel is. Abban pedig a fő érv a hatalmi dimenzió.
Trump megválasztásának sikere abban rejlett, hogy képes volt a gazdasági elittel és a leszakadó
munkásosztállyal választási koalíciót létrehozni. Az utóbbi azért érdekes, mert a hagyományos
baloldali erőknek volt ez a támogatói közege. Ugyanakkor a globalizáció veszteseiként nem kaptak
ahhoz sem magyarázatot, sem segítséget, hogy miért pont az ő munkahelyük ment el más
országokba, miért pont ők vesztették el az indusztriális társadalomban kivívott helyüket. Erre a
Demokrata Párt nem is próbált magyarázatot adni, ezzel szemben Trump megfogalmazta azt, hogy
mások a hibásak, és vissza kell hozni ezeket a munkahelyeket az USA-ba.
Ennek eszköze, ha jól megdrágítják a külföldön gyártott termékek árát (nyilván nem az előállítási árat,
hanem a vámmal növeltet), és ekkor a gyártósor például nem Kínában termel, hanem visszaviszik az
USA területére. Ezzel az a probléma, hogy ha lenne is ilyen lépés, annak könnyen az a vége, hogy
gyorsítják az automatizációt, azaz a munkaerőt kiváltják gépekre, így a leszakadó munkásosztály nem
kap majd újra munkát. Ez azért jelentős politikai frusztrációt okozhat később, de ez a jövő kérdése.
A választási koalíció másik része a gazdasági elit. Nekik mintha most kezdene derengeni, hogy
elmérték Trump radikalizmusra való hajlamát. Azaz egy védővám addig rendben van számukra, amíg
nem veszélyezteti a piacaikat. A mostani intézkedésnek azonban már a racionalitása is nehezen
indokolható. Elég, ha a Kína számára kiosztott brutális vámokra gondolunk.
Ugyanakkor van még egy dimenzió, ez sem feltétlenül gazdasági. Ez pedig az, hogy a vámháború egy
tárgyalástechnikai eszköz, amely képes arra, hogy asztalhoz ültesse az USA-val a világ meghatározó
gazdasági szereplőit. Ezt már látjuk, de persze még nem érthető, hogy ennek van-e az USA
gazdaságára, vagy társadalmára nézve kedvező politikai kimenete. Amennyiben a globalizáció
hasznait élvező gazdasági elit nyer ezen, akkor nehezen lesz teljesíthető a munkásosztálynak tett
ígéret.
A sok dimenzió egymásra csúszva azt is okozhatja, hogy nincs valódi megoldás erre a problémára.
Ezért is rángatja a vámháborút Trump össze-vissza – kívülről legalábbis így látszik.